Ritkán fordul elő velem, hogy egy író két egymás után olvasott könyve ugyanolyan nagy hatással van rám. Közvetlenül A fű dalol után olvastam el Az ötödik gyereket, és szinte már vártam az érzést, hogy jó, jó, de nem annyira, mint az előző, de ezúttal elmaradt. Lessingnek ez a könyve is simán ott van a legjobbak között, bár másért és másképp jó, mint A fű dalol, egyvalamiben nagyon is hasonlít, ez pedig a kíméletlenség. Lessing nem kímél senkit és semmit, nagyon mélyre hatol a szereplői lelkében, szókimondó, naturális, néhol komoly görbe tükröt tart a társadalmi elvárások, megjátszások, pózok elé. És ettől nagyon jó. Egy percig sem éreztem azt, hogy ez a nő bármiféle kiadói elvárás, vagy akár az olvasói ízlés kiszolgálásának kedvéért kozmetikázná a könyveit, őszintén és kegyetlenül nyújtja felénk a keserű pirulát, hogy milyenek vagyunk, mi, emberek. Mi tagadás, gyomor kell hozzá, hogy lenyeljük. Az ötödik gyerek olvasása közben sokszor éreztem azt, hogy túlmegy azon a határon, ami még élvezhető irodalom, és inkább már kínzásszámba megy egy ilyen regény, de megéri végigolvasni.
Ez persze így túlzás, de tegye a kezét a szívére, aki még sose éreztette a gyerekével, hogy ha nem úgy viselkedik, ahogy apuci/anyuci szeretné, akkor ő nem jó. A magyar kiadásról nagyon rosszakat hallottam, de ha valaki eddig nem mert angolul olvasni, mert félt, hogy meghaladja a képességeit, akkor Lessing szerintem nagyon jó lehet kezdésnek. Egyszerű, lecsupaszított nyelven ír, a történetvezetés is teljesen lineáris, és kifejezetten rövid ez a könyve.
Ezek után meggondolom, hogy olvassak-e még valamit az írótól. Ha fogok is, az nem egyhamar lesz.
Összefoglaló A fiatal házaspár nagy hévvel veti bele magát a családalapításba. Bár a férj nem keres valami jól, mégis négy gyermeket vállalnak. Az ünnepek idején a rokonok is szívesen látogatják őket, bár nekik is egyre nagyobb terhet jelent a nagycsalád. Az ötödik gyermek születése azonban gyökeresen megváltoztatja az életüket. A kisfiú testi-lelki sérült, agresszív kitöréseit, gyilkos hajlamát szinte lehetetlen kordában tartani. A házasság kihűlőben, a rokonok is elmaradnak, az orvosok látszólag tehetetlenek. Az anya mégsem tud belenyugodni, hogy a gyermeket intézetbe adja, még akkor sem, ha ez a család teljes felbomlásához vezet is… 2007-ben Doris Lessing kapta az irodalmi Nobel-díjat. A 88 éves írónő ezzel szinte minden jelentős irodalmi elismerést magáénak tudhat. Perzsiában született, évekig élt Dél-Afrikában, majd A fű dalol című első regényével vált világszerte ismertté. Lessing 1956 előtt baloldali szimpatizáns, majd a hatvanas évek feminista ikonja volt, aki erős kritikai szemlélettel és páratlan tehetséggel ír századunk nagy kérdéseiről: a rasszizmusról és a nőket béklyózó konvenciókról.
Nekem pedig épp ez a bajom vele. Megértem persze, hogy az író egy általános érvényű, fontos témáról akart szólni, s ezért írta meg ezt a könyvet ilyen tömören és tárgyilagosan, de ezzel számomra élvezhetetlenné is tette a művét. Egy regénytől azt várom, hogy legyen regényszerű, ne pedig olyan, mintha egy orvosi tanulmányt olvasnék, de ezt itt nem kaptam meg: a történet a puszta események leírására szorítkozik, a karakterek meg olyanok, mintha nem is lennének: három nappal a könyv olvasása után alig tudom felidézni a szereplők nevét, és már olvasás közben is gondom volt azzal, hogy a sok Sarah, John, Angela, Dorothy, James meg Amy között eligazodjak, mert egyiküknek sem volt személyisége, így az összes karakter csak egy név maradt számomra. Furcsának tartottam még, hogy a fenenagy tárgyilagosság mellett Lessingnek mégis sikerült szájbarágósnak lennie és sugallnia, hogy mit kellene gondolnom. Nem tetszett például, amikor felkiáltójelekkel tarkítva olyanokat írt, hogy naná, hogy Harriet nem szedett fogamzásgátlót vagy hogy a szexualitáshoz fűződő régimódi viszonyuk miatt volt Harriet és David csodabogár.
A regénybeli ötödik gyerek tulajdonképpen minden szülő (különösen az új szülők) rémálma. Mi lesz, ha a gyerekem nem viszonozza a szeretetemet, ha nem tudom megnyugtatni a jelenlétemmel, ha nem fogad el, ha nem szeret, ha nem tudom megnevelni? Ez válik valóra David és Harriet életében (a gyerek extrém agressziójával és szinte emberfeletti erejével súlyosbítva), és az írónő válasza az, hogy az ilyen gyereket képtelenség szeretni, sőt nagyon nehéz nem meggyűlölni. Ugyanakkor az is kiderül a regény legerősebb, legmegrázóbb középső részéből, hogy az anyai ösztön még a boldogság vágyánál is erősebb. A könyv vége számomra megint egy kicsit ellaposodott, elment abba az irányba, hogy vajon micsoda ez a gyerek, a gének milyen kombinációjának köszönhetően jött létre, és engem ez az eszmefuttatás kevésbé érdekelt. Összességében viszont nagyon elgondolkodtatott a szülő-gyerek kapcsolatról, és különösen arról, hogy miért csak akkor szeretjük a gyerekeinket, amikor szépek, jók, szófogadóak, nem okoznak problémát, és miért kezdjük el megvonni tőlük a szeretetünket, amikor nem felelnek meg az elvárásainknak.